Európát a 20. században rengeteg patinás vasúti járat szelte át. Különösen Nyugat-Európában már ekkor is igyekeztek közvetlen járatokkal összekapcsolni a fontosabb városokat és fővárosokat, és minden akkori igényt kielégítő, luxusvonatokat szolgálatba állítani.

A L'Oiseau Bleu 1979-ben Brüsszel főpályaudvarán egy SNCF CC 40100 sorozatú négyáramnemű villamos mozdonnyal (kép forrása: Wikimedia Commons)

Ezek egyike volt a Párizs és Brüsszel között közlekedő L'Oiseau Bleu (A kék madár) nevű járat is. A vonatot eredetileg a CIWL indította el 1929-ben, majd később 1947 és 1957 között expresszvonatként közlekedett. 1957-ben beolvadt a TEE hálózatba (mely a mai EuroCity vonatok elődjének felelt meg) és egészen 1984-ig közlekedett a két főváros között.

Története

A legelső L'Oiseau Bleu járatot Párizs és Antwerpen között közlekedtette a Compagnie Internationale des Wagons-Lits (CIWL) 1929-től. A pullmankocsikból álló luxusvonat a CIWL második járata volt Franciaország és Belgium között. Akkoriban a menetidő még négy és fél óra volt a gőzmozdony vontatású vonattal.

1935. május 15-én a járatot egészen Amszterdamig hosszabbították meg, így az Oiseau Bleu a belga Étoile du Norddal teljesen azonos útvonalon közlekedett. Ezzel a lépéssel a két főváros között két társaság két különböző járata közül választhattak az utasok.

Ebben a formában csak 1939-ig közlekedett, majd jött a második világháború, ami többek között a nemzetközi vasúti közlekedést is megszüntette Európában.

A háború után, 1947-ben újraindították a járatot, de már csak mint gyorsvonat. 1957-ben a vonat bekerült az európai TEE hálózat járatai közé, és egészen 1984-ig közlekedett, amikor véglegesen megszűnt. Helyét évekkel később, az 1996-ban elindított Thalys nagysebességű járatai vették át.

Piros vonallal az egykori  L'Oiseau Bleu és kék vonallal a jelenlegi Thalys útvonal (kép forrása: Wikimedia Commons)

A mozdony

Az eltérő áramrendszerű hálózatok közötti zökkenőmentes, mozdonycsere nélküli átmenethez új mozdonyra is szükség volt. A francia Alsthom (ekkor még h-val írták a nevét) kifejlesztett egy hattengelyes, két forgóvázas, 3670 kW teljesítményű négyáramnemű mozdonyt a nemzetközi forgalomhoz.

A négy különböző áramnem az alábbi volt:
* 25 kV 50 Hz váltakozó áram az észak- franciaországi vasúthálózathoz,
* 15 kV 16,7 Hz váltakozó áram a németországi vasúthálózathoz,
* 3 kV egyenáram Olaszország, Belgium és Luxemburg vasúthálózataihoz;
* valamint 1,5 kV egyenáram Észak-Franciaország és Hollandia vasútvonalaihoz.

A franciáknak már a belföldi forgalomhoz is szükségesek voltak a többáramnemű vontatójárművek, mivel az ország a villamosítást 1,5 kV-os egyenárammal kezdte el de később már a nagyobb teljesítmény leadására képes, gazdaságosabban kiépíthető 25 kV 50 HZ-es rendszerrel folytatta.

Az SNCF CC 4010 oldalnézetből, az egykori bordó TEE festéssel (kép forrása: Wikimedia Commons)

A mozdonyokból összesen 10 db készült, két, némileg eltérő kivitelben. Az első négy mozdony legnagyobb teljesítménye 3670 kW, legnagyobb sebessége pedig 240 km/h volt. A második alsorozat jóval erősebb volt, 4480 kW leadására volt képes, ám a sebessége némileg alacsonyabb lett az áttételezés megváltoztatása miatt: 220 km/h.

A vezetőfülkék elülső ablakait döntött kivitelben építették be, ezzel is csökkentve a napsugarak tükröződését az üvegfelületeken. Az mozdony orra is oldalnézetből egy törést tartalmaz, határozott, karakteres megjelenést adva ezzel a gépnek. Ez az orr- és homlokkiképzés később több más francia mozdonyon megjelent, létrehozva így a "törött orrú" mozdonyok népes családját.

A mozdonyszekrény bordázott rozsdamentes acéllemezekből készült, melyek jól illeszkednek a mozdonyokhoz készült INOX-kocsikhoz, egységes megjelenést adva az egész szerelvénynek.

A hajtásról két nagyméretű villanymotor gondoskodott (forgóvázanként egy-egy), melyek csőtengelyen át hajtották meg a forgóváz kerekeit (lásd a videót).

A kocsik

Az SNCF-et sok panasz érte, hogy a nemzetközi kocsijai nem eléggé kényelmesek, így 1964-ben új kocsikat szerzett be, kimondottan a nemzetközi forgalomhoz Belgium és Hollandia felé. A többi vasúttársaság inkább motorvonatokat alkalmazott ekkoriban a nemzetközi TEE forgalomhoz.

Addig, amíg az új kocsik nem érkeztek meg, a hagyományos távolsági forgalomhoz használt első osztályú kocsikat állították forgalomba a L'Oiseau Bleu járaton.

Egykori INOX kocsi a Mulhauseni vasúti múzeumban (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az INOX kocsik, mint ahogyan a nevükből is sejthető, rozsdamentes acélból készültek, oldaluk bordázott volt. A beszálló ajtók a kocsik közepe felé voltak enyhén eltolva, nem pedig a kocsivégeken alakították ki, így a WC és az előtér került a kocsivégekhez. A standard SNCF kocsikétól némileg hosszabbak, 24,5 méter helyett 25,5 méteresek voltak.

A kocsik alkalmasak voltak a 200 km/h sebességű vontatáshoz is.

Az első- és másodosztályú kocsikon kívül készült még étkező- és poggyászkocsi is. Az egyik kocsiban egy generátort is elhelyeztek, mely a légkondícionálót látta el elektromos energiával. A kocsikba ugyanis hagyományos, 380 V 50 Hz  légkondícionálókat építettek be, melyek nem tudtak megbirkózni a mozdony által szolgáltatott váltó- vagy egyenárammal (áramrendszertől függően).

A vagonok közötti átjáróajtók, továbbá a beszálló ajtók is gombnyomásra nyíltak és záródtak. A további kényelemről még a gombokkal vezérelhető reluxák és az állítható ülések gondoskodtak.

A rozsdamentes ezüstszínű megjelenés szakított a korábbi bordó TEE színsémával, egyedül az ablakok feletti bordó sáv és a rajta található Trans-Europe Express felirat mutatta, hogy nem egy hagyományos járat egy hagyományos kocsijáról van szó.

Az étkezőkocsi belülről (kép forrása: Wikimedia Commons)

A TEE hálózat megszűnése után a kocsik még forgalomban maradtak a hagyományos távolsági vonatokba sorozva, majd egy részük Kubába került.

Egy kocsit a Mulhauseni vasúti múzeumban állítottak ki.

A vonat úgy tűnik a zenészeket is megihlette, hiszen a L'Oiseau Bleu egy régi videoklipben is szerepet kapott. Így betekintést nyerhetünk az 50 évvel ezelőtti luxusba, melyet a Brüsszel és Párizs között közlekedő tehetős utasok élvezhettek.

Youtube videoklipp, a Koto olasz együttes Visitors című zenéjével, mely a táncon kívül a legendás vonat néhány pillanatát is bemutatja

Mint ahogyan a videóban is látható, a kocsik felszereltsége még napjainkban is megállná a helyét, hát még 50 évvel ezelőtt! 1964-ben, Magyarországon még javában zajlott a V43-as mozdonyok gyártása, a vonatok többségét még gőzmozdony továbbította, a felsővezeték még csak a legfontosabb fővonalak felett volt, és még 24 évet kellett várni arra, hogy a Lehár EC Ausztria és Magyarország között mozdonycsere nélkül léphesse át a határt, akkor már a L'Oiseau Bleu önműködő ajtókkal, színvonalas étkezőkocsival, négyáramnemű mozdonnyal és óránként 160 km/h sebességgel hasítva lépte át a határokat.

Persze bánkódhatunk a megszűnése miatt, de azért azt se felejtsük el, hogy napjainkban mennyivel nagyobb a kínálat, ha a két nyugat-európai főváros között szeretnénk utazni. Nem csak a Thalys nagysebességű járatait választhatjuk, de van már "fapados" vonat is Párizsból Brüsszelbe.

Az utód

1998 óta Párizsból Brüsszelbe a Thalys nevű nagysebességű vonat jár, az útvonala nagy részén 300 km/h sebességgel. A fenti térképen úgy tűnik, mintha jelentős kerülőt tenne, ez azonban azért van, mert az útja egy része azonos a Londonba közlekedő Eurostar vonatokéval. Egy leágazás után aztán a Thalys Brüsszel felé veszi az irányt.

Thalys motorvonat Amszterdamban (kép forrása: Wikimedia Commons)

A Párizs és Brüsszel között napjainkban a leggyorsabb járatoknak a 310 km-es távolságot 1 óra 22 perc alatt teljesítik, átlagosan 220 km/h sebességgel, Párizsból Amszterdamba pedig 3 óra 18 perc a menetidő.

A vonatok napi száma is sokszorosára nőtt az évek alatt: míg a L'Oiseau Bleu naponta csak egyszer közlekedett, addigra mára már a francia fővárosból félóránként van Brüsszelbe közvetlen járat, melyek közül minden második Amszterdamig közlekedik tovább, órás ütemet adva ki Hollandia felé. A Thalys járatain kívül pedig még választhatjuk az Izy-t is, a "fapados" TGV-t, mely napi egyszer-kétszer közlekedik Párizs és Brüsszel között.

Források

* A német Wikipédia SNCF CC 40100 című szócikke
* Az angol Wikipédia L'Oiseau Bleu (train) című szócikke
* a német Wikipédia INOX-TEE-Wagen című szócikke