Ausztria napjainkban elsősorban a turizmusáról híres, a rengeteg kastélyról, várról, sípályáról, természeti látnivalóról. Azonban a mai gazdagság kezdete évszázadokkal korábban lett megalapozva. Ausztria bővelkedik ásványkincsekben, többek között nemesfémekben is. A leghíresebb és legismertebb bányászváros Schwaz volt, a középkori Európa ezüstmetropolisa, Tirol legjelentősebb városa.
A felszínről a hegy gyomrába vezető vasútvonal végállomása a föld alatt
Volt idő, amikor az itteni ezüstbányában az európai ezüst mintegy felét, a réznek pedig felét a Német Nemzet Szent Római Birodalmában bányászták 1506 és 1545 között. A jól megőrzött óvárosban Schwaz csodálatos városi házaival tanúskodik ezekről az időkről. Az egykori ezüstbánya és annak több mint 500 km-es tárnarendszerének egy része ma már látogatható turistalátványosság az ideérkezők számára.
A bányászat és a fénykor
Bár a falu kezdetben vidéki jellegű volt, az ezüst- és rézlelőhelyek felfedezése után hamarosan nagyvárosi méreteket öltött. A Schwaz és Kitzbühel közötti hegyekben már a bronzkorban bányásztak rezet, amelyet az ónnal ötvözve a bronz előállítására használtak. A bányászat fénykorában, a 16. században Schwaz Európa egyik legfontosabb bányászati központja volt, több mint 12 000 lakosával (ma kb. 13 000-en élnek itt) a Habsburg Birodalom második legnagyobb városa volt Bécs után. A tiroli ércbányák átvételével a Fuggerek részesedése a globális rézkereskedelemben 40-ről 80 százalékra nőtt.
Egy meg nem erősített legenda szerint az ezüstbányászat 1409-ben kezdődött Schwazban, amikor Gertraud Kandlerin cselédlány állítólag egy bika legeltetése közben a Kogelmoosban (a falu feletti területen) ezüstércet tartalmazó kőre bukkant.
Ez azonban nem teljesen igaz, hiszen Schwaz közelében már a bronzkorban is nagymértékben folyt bányászat. Az 1420-as évre vonatkozóan a Schwazi krónika bányákról számol be a Falkensteinen. A lelőhelyek felfedezésével megkezdődött a képzett bányászok bevándorlása Csehországból és Szászországból. Néhány éven belül a schwazi fémtermelés európai gazdasági tényezővé vált, és a Falkenstein a Habsburgok ezüst- és pénzforrásává vált. Az augsburgi kereskedőcsaládok, a Fugger és a Paumgartner jelen voltak az ezüstbányászat időszakában. Az orvos Paracelsus (Philipp Aureol Theophrast Bombast von Hohenheim in Egg an der Sihl) is kétszer járt Schwazban kutatóútjai során (1516-ban és 1533-1534 között), hogy a bányászattal kapcsolatos betegségekkel foglalkozzon, és valószínűleg a schwazi orvostól, Johannes Milchtalertől kapott információkat.
Az ezüst mellett a réz is fontos nyersanyag volt, amelyet a schwazi bányákban bányásztak. Míg a bányászott ezüstöt el kellett adni az uralkodónak, a rezet már szabadon el lehetett adni. Minden tizedik vödör nyers ércet át kellett adni az uralkodó hivatalos határőrének. A Schwazban bányászott ezüstöt meghatározott áron kellett a hall-i pénzverdébe szállítani. Ott súlymárkánként (281 gramm) 5-6 gulden értékben fizették ki.
A késő középkorban a Schwaz melletti ezüstbányák a régió legnagyobb és legtermékenyebb bányái közé tartoztak. A schwazi bányavidéken 1554-ben naponta több mint 7400 bányászt foglalkoztattak. A XVI. században a Fuggerek és a Kreuzwegek voltak a legnagyobb bányatulajdonosok. Az alultápláltság, a rossz orvosi ellátás és a nehéz fizikai munka miatt sok bányász 35 éves kora előtt meghalt.
A schwazi bányászat a 14. századtól a 18. századig két fénykort is megélt. Ezt követően a sikerek elmaradtak, és az ismert érclelőhelyek nagyrészt kimerültek vagy veszteségessé váltak.
1420 és 1827 között mintegy 2300 tonna ezüstöt és mintegy 191 000 tonna rezet bányásztak ki.
A bányászatot a hegységbe vájt számos alagúton keresztül végezték. Schwaz térségében még 1961-ben is legalább 546 alagutat dokumentáltak, és csak Schwaz Falkenstein bányászati körzetében mintegy 206 alagutat ismertek. Az összes alagút eredeti hosszát 500 km-re becsülik.
Az ércbányászat 1957-ben ért véget, ezt követően Eiblschrofen területén csak dolomitot bányásztak. A bányászatot a Wilhelm-Erbstollenből folytatták. A bányászat 1999-ben szűnt meg véglegesen.
Még a bányászat 1999-es végleges befejezése előtt, 1989-ben a Sigmund-Erbstollent előkészítették a látogatók számára, és a Schwazi ezüstbányát látogatható bányaként megnyitották a nagyközönség számára.
Az ezüstbánya Schwaz város és a Karwendel ezüstvidék egyik látványossága.
A vízprobléma
1515-ben a Falkensteini bányavidéken megkezdődtek a munkálatok egy új akna (82°-os lejtéssel) lefejtésére. Az állandó vízbetörés nagy problémát jelentett. Ezért vízszolgákat alkalmaztak, hogy az aknából a vizet kezdetleges módszerekkel eltávolítsák. Míg 1526-ban 84 vízifiút alkalmaztak, addig 1533-ra a számuk már 600-ra nőtt. A nedves és hideg környezetben végzett megerőltető munka miatt a vízifiúk 6, egyenként 4 órás műszakban dolgoztak. Emiatt és a vízszolgák egyre növekvő bérigénye miatt kísérletet tettek arra, hogy az emberi munkát gépekkel helyettesítsék.
1553-ban a salzburgi művezető, Anton Lasser érkezett Schwazba, hogy a kereskedők megbízásából vízművet építsen. Anton Lasser halála után, 1553/54-ben Wolfgang Lasser épített egy vízátemelő kereket, amelyet egy 9,20 méter átmérőjű kerék hajtott. Ezt a berendezést az érc kitermelésére is használták. A vizet négy kilométer hosszan, facsatornákon keresztül vezették ki a hegyből, a felemelt víz a Sigmund-Erbstollenen keresztül a kiürült vízzel együtt a völgybe folyt. Ez a vízmű tette lehetővé az alagút feneke alatti bányászatot.
1650-ben a meglévő mű már nem volt elegendő, és egy második, 9,90 m átmérőjű vízkereket telepítettek, amely az ehrenfriedersdorfi kerékszivattyú mintájára egy szivattyúművet hajtott meg.
1755 körül Johann Baptiste von Erlacher növelte a szivattyúmű teljesítményét, amikor egy 10,60 m átmérőjű harmadik vízkereket csatlakoztatott a második vízkerékhez egy csatlakozáson keresztül.
Az ezüstbányászat következményei Schwazban
Zsigmond főherceg 1477-ben Meranból Hallba helyezte át a pénzverdét. 1486-ban itt vertek először kis mennyiségben egy nagy ezüstpénzt, a Guldiner-t, az arany gulden megfelelőjeként.
A római-német király és későbbi I. Maximilián császár számos háborúját a schwazi bányászatból származó bevételekből finanszírozta, unokáját, V. Károlyt pedig reklámmal és megvesztegetéssel segítette a királlyá választásban.
A schwazi ezüst és réz képezte a Habsburgok világbirodalmának pénzügyi alapját. Ebben az időszakban Innsbruckot Európa legmodernebb fegyvertárával szerelték fel.
Az uralkodók és kereskedők gazdagságát és pazar életmódját ma is tükrözik az olyan épületek, mint a Sigmundslust, a Sigmundsfreud, a világhírű "Aranytető" és a Tratzberg-kastély.
A bánya mint látványosság
A Sigmund-Erbstollen még mindig a legmélyebb, felszínre vezető táró. Ezt használják bejárásra, a bánya tárnáinak vízelvezetésére és szellőztetésre. A hegységben nyáron és télen is állandó 12 °C a hőmérséklet, a páratartalom pedig 99 %. A számos alagúton és aknán keresztül folyamatosan friss levegő áramlik be.
Buszra várva Strass in Zillertal állomáson, a 602-es buszjárat pillanatokon belül megérkezik, hogy Shwazba vigyen minket. A hátunk mögött épp egy vonatot szállító vonat indult Jenbach felé
A látogatók a közeli látogatóközpontban gyülekezhetnek a bánya megtekintésére. A helyeket online kell lefoglalni, ugyanis egy szervezett túrán csak mintegy 36 fő vehet egyszerre részt. A pontos időpontra megérkezett látogatók ezek után védőruhát kapnak, egy vízhatlan, zárt kabátot és egy védősisakot. A védőruhák háromfélé színben állnak rendelkezésre, így az egymás után érkező különböző csoportok tagjai egységes színű ruházatot kaphatnak.
A bánya bejárata
Az öltöző a védőruhákkal és sisakokkal
A bánya bejárata, a piros felsős úr volt az idegenvezető. Március negyedikén nem volt túl sok érdeklődő, a teljes csapat a fotós kivételével látható a képen...
A bika, mely a legenda szerint az első ezüstércet fordította ki a szarvával
A föld alatti induló állomás a kis szerelvénnyel, mely hamarosan a hegy gyomrába szállít minket
A beöltözés után egy rövid séta vezet a bánya egyik bejáratához, ahol egy bányamozdony várakozik néhány padokkal felszerelt keskeny kocsival. Az állomás falain egykori bányászati eszközök és régi képek segítenek ráhangolódni a történelmi utazásra. A beszállás után rövidesen elindul a vonat a hegy gyomrába egy kacskaringós, meglehetősen szűk és nedves 800 méter hosszúságú alagúton át. Félúton egy kisebb állomás is található két vágánnyal, ahol vonatkereszt is lehetséges. Ottjártunkkor egy tartalék, második szerelvény várakozott ott, a főszezonon kívüli bejárásunk során a kevés látogatót egy szerelvény is kényelmesen kiszolgálta.
Végállomás és kiszállás, a sínpálya tovább is vezet még, ám a tárna többi része a látogatók elől már elzárva
Egy oldalsó hasadékon benézve láttuk ezt a középkori bányászt fa csilléjével
Szaladva az idegenvezető után
Az egykori ezüstbányát 90 perces vezetés keretében ismerhetjük meg, ebbe beletartozik maga a bánya, a bányászok eszközei és az itt előforduló ásványokat bemutatása is, továbbá az egykori vízátemelő kerék replikája is. A tárlathoz mindig hozzátartozik a német nyelvű idegenvezetés is, a vezetőnk nagy lelkesedéssel mesélte el Schwaz és az ezüstbánya történetét, egy helyi legendával kiegészítve.
A tárnarendszer többszintes, a különböző részeket falépcsők kötik össze. a nagyobb termekben további bányászokat formáló bábukkal találkozhattunk
Egy jó hosszú történeti áttekintés a schwazi ezüstbányáról, a politikai jelentőségéről, házasságokról és birodalmi tervekről... Valaki ezt már csak aludva bírta végighallgatni! :)
Egy fémércet tartalmazó kőzetdarab. Ilyen elszíneződött köveket kerestek a bányászok a többszáz tonnányi meddőben
Amit én bántam, az az, hogy maga a bányabejárás felért egy futóversennyel, hogy azután a nagyobb termekben megállva, onnan azonban el nem mozdulva, a német nyelvű idegenvezetést hallgathassuk.
A kiépített útvonalon haladva jobbra és balra további lezárt alagutakat és hasadékokat láthattunk néhány korhű bábuval, melyek mutatták, milyen is lehetett a munka többszáz évvel korábban. A nagyobb termekben kisebb kiállítások is helyet kaptak, így láthattuk minden vasút ősét, a fa nyompályás, fából készült és fakerekű csilléket, melyekből hosszú évek alatt a nagyvasút is kifejlődött.
Az egykori vízátemelő kerék replikája
Egy modernebb tárnában folytatva utunkat
A modernebb részbe átjutva tudtunk meg egy érdekességet is a bánya második világháborús szerepéről. A hegy gyomrában itt repülőgép-alaktrészeket is gyártottak foglyokkal a háborúhoz szükséges utánpótlás részeként. Az egyik teremben egy nagyobb repülőgéproncs is láthtó, ám azt nem szabadottt valamilyen oknál fogva lefotózni.
Modernebb tárna, modernebb bányászati eszközök
Az alagútrendszer több mint 500 km hosszú!
Egy réztelér a sziklában. Ezeket a színes csíkokat követve lehetett értékesebb érceket találni
Egykori fa nyompályás, fakerekű csille replikája, minden vasúti rendszer legkorábbi őse!
A föld alatti túra végén visszatértünk a kis föld alatti állomásra, majd ismét egy 800 méteres vonatút kezdődött, immár a felszín felé! A látványosság záró pillanata az ilyenkor szokásos és elengedhetetlen ajándékbolt, ahol rengetegféle, ám itt nem előforduló, hétköznapi ásvány közül válogathatunk és vásárolhatunk, vagy a pénzünket képeslapra, hűtőmágnesre, elképesztő denevér-plüssállatra költhetjük.
Az ajándékbolt a szokásos ásványokkal, geodákkal és ajándéktárgyakkal. Az itt megvásárolható szép kvarckristályok és ametiszt darabok tájidegenek
Megközelítése
Az ezüstbányát tömegközlekedéssel legegyszerűbben Jenbach vasútállomástól a 602-es autóbusszal közelíthetjük meg, a megálló neve Schwaz Silberbergwerk.
Az ezüstbánya a Google térképén
Már úton hazafelé az Inn völgyében
További információk
Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a Facebookon is!
Utolsó kommentek