Több mint húsz éve annak, hogy először kerekedtem fel, hogy vonattal utazva jobban megismerhessem a világot. Első utamon még csak 13 éves voltam, így csak egy napra mehettem, és akkor sem messzire, mindössze a Kecskeméttől 100 km-re található Budapestig.

Vezérlőkocsik Cegléden, a fotó évekkel később készült a következő utamon, mikor már saját digitális fényképező gépem volt

Azóta sok minden változott, sokfelé utaztam, de mégis az első utam maradt a legemlékezetesebb! A mai kis visszaemlékezésben a húsz évvel ezelőtti utazásom emlékeit szeretném megosztani olvasóimmal.

1997-ben még teljesen más világ volt az utazások tekintetében mint ma: nem létezett még az online Elvira a menetrendtervezéshez, nem volt mindenki zsebében mobiltelefon és a digitális fényképezés is csak a szárnyait bontogatta. Ezek miatt sajnos erről az emlékezetes és izgalmas utazásról egyetlen egy fénykép sem készült (de annál több a következő évek során).

Utazásom apropója két különböző, ám számomra nagyon fontos ok volt: mivel akkoriban a vasúti szakirodalom nagyon nehezen volt beszerezhető, különösen Kecskeméten, ezért szerettem volna a budapesti modellboltokat felkeresni, némi ingyen elhozható prospektus fejében. A másik ok pedig az ismeretlenbe való utazás, hiszen ez az út előtt én Kecskemétről csak néhányszor utaztam el Kiskunfélegyházáig, a harmadikos osztálykirándulásomon pedig Szegedig. Hogy mi lehet a másik irányba, Kecskemét-Katonatelepen túl, rendkívül módon mozgatta a fantáziámat!

Szüleim szerencsére engedékenyek voltak és megengedték, hogy egyedül is nekivágjak ennek a gyerekként rendkívül hosszú és veszélyes útnak. Azonban felesleges volt aggódnom, ugyanis oda is és vissza is egy-egy utas oltalmazó szárnyai alá vett.

Akkoriban még nagyon-nagyon keveset tudtam a vonatokról és a vasúti utazásokról, mivel az én családom legtöbbször busszal utazott. Ebben a kétszer száz kilométeres útba így annyi új élmény került, ami teljesen megváltoztatta a vasútról alkotott addigi képemet.

A kiindulási állomás Katonatelep volt, Kecskeméttől 6 km-re. 1997-ben még létezett Kiskunfélegyháza-Kecskemét-Cegléd személyvonat, olyan vicces nevű megállókkal, mint Parasztfőiskola vagy Félegyházi út.

Katonatelep állomás 2007 körül. Sok utam innen indult Magyarország, később Európa felé

Naivan, mivel még nem ismertem a vasúti utazás rejtelmeit, a vonatjegyemet csak Ceglédig kértem. Gondoltam én akkor még, hogy vonatjeggyel át is lehet szállni és retúr változatban is kérhető? Kéregjegy a katonatelepi állomáson vásárolva egy reggeli személyvonatra? Ma már ebből a három dologból egy sem létezik...

Nagykőrös vasútállomásának felvételi épülete 2016-ban, 20 év alatt szinte semmit sem változott...

A gyöngykavicsos, muskátlis állomáson ismerkedtem össze egy kedves nyugdíjas nénivel, aki szintén a távoli Budapestre utazott, és míg Ceglédig eljutottunk, fel is világosított a jegyvásárlásnál elkövetett hibáimról.

Nagykőrösön még láthattam a vonatablakból a konzervgyár hattyúdalát és ez az állomás volt az első, mely már a megyehatáron túl volt! Bár a városban jártam már korábban, de akkor mindig busszal jöttünk.

Cegléd állomás még az átépítés előtt 2004-ben. A "Posta-bhv-korszak" már elkezdődött, de még a "classic" bhv-k sem tűntek el az állomásról teljesen

A három vagy négy vagonos személyvonat Ceglédig közlekedett csak, így utazásom első fele hamar véget ért. Cegléd állomás teljes mértékben elbűvölt, hiszen ott annyi, számomra ismeretlen, vagy csak képről ismert csoda volt, hogy nem győztem a fejemet kapkodni: Sok-sok vonat mindenfelé, gyalogos felüljáró, csonkavágányok az állomás mellett, a hatalmas gabonatároló, vörös téglából kirakott felvételi épület, vizuális utastájékoztatók (igaz még a lapozós fajták) és a hosszú bhv-ingák! A vezérlőkocsikat már terepasztalokról ismertem, működés közben azonban még nem volt hozzájuk szerencsém. Elnézelődtem volna órákig is, ám szorított az idő, a budapesti sebesvonat perceken belül indult, nekem pedig még érvényes jegyem se volt! Rohanás a pénztárhoz, újabb diákjegy vásárlás (olyat sem vettem már több, mint 10 éve...), hogy azután még egyszer megbámuljam életem első valóságos gőzmozdonyát az állomás előtt kiállítva, majd tovább szaladtam a pesti vonatom felé.

A kiskunfélegyházi személyvonat Cegléd állomáson kilenc évvel később, 2006-ban

Itt ismét összefutottam a reggeli idős hölggyel, aki megnyugtatott, hogy jó vonatra szállok a sok közül. A bhv-inga impozáns volt hosszával, ahogy befeszült az ívekben. A rövid félegyházi személyvonatok az alföldi egyenes vonalakon nem nyújtottak ehhez hasonló élményt nekem korábban.

A várost elhagyva szabályos sokként ért, hogy Ceglédtől már nem egy, hanem két vágány vezet Budapest irányába. Bács-Kiskun megyének még ettől az évtől számítva további kilenc évet kellett várnia az első kétvágányú vasútvonal megépítésére.

A ceglédi felüljárót elhagyva sorra jöttek az ismeretlen és az ismerős nevű állomások, legjobban Albertirsa és a közelben húzódó hatalmas távvezeték ragadt meg bennem. De volt még sok más új és ismeretlen elem is: perontetők az állomásokon, vonóvezetékes kitérők, váltóállító tornyok, Albertirsán aluljáró... Most már vicces erre gondolni, de akkor a vasútvonal hihetetlenül modernnek tűnt a Cegléd-Szeged-vasútvonalhoz képest, melyen mind a mai napig csak egy helyen van gyalogos aluljáró a sínek alatt. Ráadásul addig még csak a könyvekből és újságokból ismert gépek is feltűntek, mint például a Gigant (MÁV V63 sorozat) vagy a Szöcske (MÁV V46 sorozat).

Kőbánya-Kispest már akkor is túl volt a fénykorán, ám perontetőjével, mozgólépcsőjével egy 13 éves vidéki diáknak maga volt az űrkorszak egy apró darabkája, a távolban pedig még metrószerelvények is látszódtak. Az idős utastársam itt elköszönt, ettől a perctől egyedül maradtam. Ahogy közeledtünk a Nyugati-pályaudvarhoz, a sínek egyre kuszábbá váltak, egymást érték az iparvágányok, a kisebb állomások és a rengeteg tehervonat. A vasútvonal néha bevágásban, néha magas töltésen haladt, az Alföld után nekem ez minimum a Semmeringgel ért fel, a Körvasút keresztezése pedig addig csak terepasztalokon látott merész vonalvezetésekhez volt mérhető. Ezzel egyidőben egyre sűrűbben lehetett látni sötétkék autóbuszokat, és Kecskeméten nem közlekedő, de azért ismerős járműveket is, mint amilyen a troli és a villamos. Sötétkék buszok sem közlekednek már Budapesten, akárcsak Ziu trolik vagy UV villamosok...

Egy kilencven fokos ív után pedig feltűnt a Nyugati-pályaudvar épülete, melynek nevét már annyiszor bemondta a kecskeméti hangosbemondó. Életemben addig még soha nem láttam annyi vonatot és ennyi párhuzamos vágányt egyszerre. A csarnokba nem ment be a ceglédi személyvonat, így sétálhattam a vonatok mellett az ismeretlenbe. A hatalmas csarnok lenyűgözött, a földrajz tankönyvünk alapján sokkal-sokkal kisebbnek gondoltam. És a rengeteg vonat, a rengeteg mozdony... Budapest mindenben a legleg volt egy 7. osztályos fiúnak!

A Ferdinánd híd a Westend parkolójáról fotózva 2011-ben. 1997-ben a Westend helyén még üresen álló raktárak omladoztak

Ekkor még nem létezett a Westend City Center, helyén elhanyagolt, romos vasúti épületek voltak iparvágányokkal az állomáshoz kötve. Egy év múlva kezdték elbontani a feleslegessé váló épületeket, hogy helyükön bevásárlóközpont épülhessen. A Desirók érkezése még csak távoli álom volt, helyettük Csörgők (MÁV M41 sorozat) és Bz-kigyók jártak Esztergom felé.

Kilépve a csarnokból megláttam a nagykörutat olyan forgalommal, mint ami a pénteki Dallas című filmsorozat autópályáján hömpölygött a belváros felé, az autók között pedig a hosszú GANZ ICS-k csilingeltek, a Combino korszak még talán tervben sem létezett...

Felvértezve magam egy otthonról hozott fénymásolt pesti térképpel, megpróbáltam a modellboltokat is felkutatni, de ez az akcióm nem járt sikerrel. Mert vagy meg se találtam, vagy mert rádöbbentem, hogy Budapestet gyalogosan képtelenség átszelni, nem egy kicsiny vidéki megyeszékhely, mint ahonnan érkeztem.

A modellvasúti-katalógusokkal nem jártam sikerrel, és a sok új élménytől el is fáradtam, ezért már délután a hazaút mellett döntöttem. Hátra volt még a budapesti jegyvásárlás, annak minden izgalmával. Okulva a reggeli tudatlanságomból, most már Katonatelepig kértem az immár géppel nyomtatott jegyem. Újabb hatalmas felfedezés volt a Nyugati patinás óriási jegypénztára, melyről akár azt is elhittem volna, hogy ez nagyobb a New York-i Grand Central Terminal pénztárától.

A hazautat egy nyíregyházi gyorssal kezdtem, később szintén ceglédi átszállással. Itt már izgalmasabb volt az utazás, hiszen egyik esetben sem a végállomásig utaztam. Szerencsére itt is akadt segítőm egy fiatalember személyében, aki elszórakoztatott, megnyugtatott és időben figyelmeztetett a leszállásra.

Cegléden pedig még ismerőssel is összefutottam: a reggeli idős hölgy nem sokkal utánam egy későbbi gyorsvonattal érkezett, és ugyanazzal a személyvonattal utazott tovább, mint én. A három-négykocsi késődélutáni személyvonat innen már gyorsan és biztonságosan hazavitt Katonatelepig egy életre szóló élménnyel!

Bár modellvasút katalógusokkal nem lettem gazdagabb, az utazás hatalmas élmény volt, még így 20 évvel később is visszagondolva!

A Déli-pályaudvar évekkel később, első külföldi vasúti utazásom napján. Akkoriban még BVmot járt Keszthely/Pécs felé és a bécsi Eurocity is innen indult, a vonógép az azóta már elbontásra került ÖBB 1014 sorozat egyik tagja volt... De ez már egy másik történet lesz!