Olaszországból hazajövet tűnt fel, hogy a Brenner-vasútvonallal párhuzamosan egy másik, keskenyebb nyomtávolságú vágány is fut. Itthon nem hagyott nyugodni a dolog, így ismerkedtem a Trento-Mezzana-vasútvonallal. Az 1000 mm-es egyvágányú, villamosított vonal Trentóból indul, majd részben párhuzamosan halad a Brennero-vasútvonallal. Majd 16 km megtétele után Grumo-San Michele all’Adige településeknél átvág a normál nyomtávolságú fővonal felett és a hegyek felé veszi az irányt, hogy 50 km után Mezzana városába érkezzen.
A vonal járművei, mint ha nem is keskeny nyomtávú vonal lenne (kép forrása: Wikimedia Commons)
A Trento-Mezzana-vasútvonal, hivatalosan a Ferrovia Trento-Malè-Mezzana, egy méteres nyomtávú villamosított keskeny nyomtávú vasútvonal Olaszországban. Eredetileg Trento és Malè között közlekedett, majd 2003-ban meghosszabbították Marilleva, 2016-ban pedig Mezzana felé. Ma a Trentino Trasporti S.p.A., Trento autonóm tartomány helyi tömegközlekedéssel foglalkozó vállalata üzemelteti. Az üzemeltető társaság korábbi neve Ferrovia Elettrica Trento-Malè (FETM) vagy Ferrovia Trento-Malè (FTM) volt. A vasútvonalat németül Nonstalbahn néven is ismerik, mivel az azonos nevű völgyben halad.
Története
A vasút tervei Paolo Oss Mazzurana, Trento polgármestere 1891. október 17-én tett javaslatára nyúlnak vissza. A várost vasúttal akarták összekötni a szomszédos völgyekkel. A 760 milliméteres nyomtávot (más néven bosnyák nyomtáv) tervezték, de végül méteres nyomtávot választottak. A koncesszió megadását követően 1907. április 1-jén kezdte meg az építkezést a Stern & Hafferl cég, amely már több hasonló vasútépítési projektet valósított meg Felső-Ausztriában. A Trento és Malè közötti vonalat 1909. október 11-én helyezték üzembe. A vasútvonal eredetileg 59,643 kilométer hosszú volt, és 800 voltos egyenfeszültséggel üzemelt. Az eredeti útvonal részben helyközi villamosvasút formájában valósult meg, a legtöbb városban a vasút a főutcán futott nyomcsatornás Phoenix síneken.
A vasútvonal térképvázlata (kép forrása: Wikimedia Commons)
Amikor 1919-ben a Saint-Germain-i szerződéssel Trentino Olaszországhoz került, az olasz államvasút vette át az üzemeltetést. 1936-ban megalakult a Società Autonoma Transporti Pubblici, röviden SATP, amely átvette a vasúttársaságot. Ebből alakult ki a jelenlegi vállalat. Miután a vasút a második világháború alatt szinte teljesen megsemmisült, az illetékes Infrastrukturális Minisztérium 1948. december 22-én jóváhagyta a vasút újjáépítését. Többek között saját, folyamatos vasúti pályaszerkezetet kellett kapnia, hogy a közúti forgalomtól teljesen elkülönítve működhessen. A régi vonal rekonstrukciója 1960. május 29-én fejeződött be, a megnyitóra pedig 1961. június 25-én került sor, egy nappal az utolsó új szakasz befejezése után. A vonal ekkor 55,7 kilométer hosszú volt, és 3000 voltos egyenfeszültséggel működött.
1964-ben új vasúti kocsikat szereztek be, melyek december 13-án álltak szolgálatba. Az utolsó régi kocsit december 9-én vonták ki a forgalomból. Az új járművek maximális sebessége 90 km/h volt. Ezekkel a menetidő - az átalakítás előtti és a régi kocsikkal történő üzemeltetéshez képest - háromról másfél órára csökkent.
Ilyen is lehet egy kisvasút... (kép forrása: Wikimedia Commons)
Az 1990-es években a régi S27-es síneket fokozatosan felváltották az új, sokkal erősebb S49-es sínek (a névben a szám valószínűleg a sínszál folyóméterének a tömegére utal, kg-ban kifejezve). Ezenkívül 1994. december 13-án a vasút négy új vasúti kocsit kapott. 1995. október 26-án a vasútnak az Olasz Államvasutakhoz való csatlakoztatása az üzemmenet további javulását eredményezte, és az államvasútról történő időigényes átszállás jelentősen lerövidült.
1997. május 6-án megkezdődött a vasútvonal meghosszabbítása Marilleváig. Az építkezés során a Mostizzolo viaduktot és a Vergondola alagutat is felújították. A Marilleva felé vezető szakasz 2003. május 4-i megnyitásával a vasút további 10,336 kilométerrel bővült. A megnyitót azonban beárnyékolta egy baleset. A beiktatási vonat előtt haladó céges kocsi kisiklott a síneken elhelyezett akadályon. Egy közeli falu néhány lakosát gyanúsították, akiket az építkezés során kitelepítettek.
Motorvonat érkezik Mostizzolo állomásra (kép forrása: Wikimedia Commons)
A további tervek szerint a vonalat még tovább bővítik. Ez aztán eljutna a Fucine-hoz. Az útvonal mentén mintegy három kilométernyi alagutat terveznek. Ezenkívül a Trento és Mezzolombardo közötti szakaszt kétvágányúvá kell átépíteni. Ez lehetővé tenné a 15 perces alapütemet a szakaszon és a 7 és fél perces ütemet az első nyolc kilométeren Lavisig.
A vonal jelenlegi végállomása: Marivella (kép forrása: Wikimedia Commons)
Útvonal és üzemeltetés
A vonal Trento FS állomásról indul, és a völgytalp mentén halad, több vonatkeresztezést lehetővé tevő állomással Mezzocorona állomásig, ahol átszállási lehetőség van a Trenitalia hálózatára (vagyis kisvasútról a nagyvasútra). Mezzolombardótól a vonal elhagyja a völgytalpat, és felkapaszkodik a Non-völgybe. Számos viadukton és alagúton keresztül végül eléri az új végállomást Mezzanában. Valószínűleg a leglátványosabb híd a Noce folyó felett átívelő Santa Giustina viadukt, amelyet 1959-ben adtak át. 78 méteres fesztávjával és 140 méteres magasságával a világ legmagasabb vasúti hídja volt a maga idejében.
A Santa Giustina vasúti híd a Noce folyó felett (kép forrása: Wikimedia Commons)
A legnagyobb meredekség a vonalon 50 ezrelék, a legkisebb ívsugár 80 méter.
Mostizzolo állomás és felvételi épülete (kép forrása: Wikimedia Commons)
A vasútvonalon a maximális sebesség 90 km/h. Jelenleg egyes járatok csak Malè-ba/ Malè-ból indulnak, és gyors betétjáratokat kínálnak erősítésként.
Járművek
Az első beszerzés első generációs járművei a kkStB 41/s.0 és 42/s.0 sorozatú négytengelyes villamos motorkocsik voltak, és hasonlítottak a Localbahn Innsbruck-Hall in Tirol (L.B.I.H.i.T.) eredeti járműveire. Ezek közül a járművek közül egyik sem maradt fenn. Ami emlékjárműként fennmaradt, az egy talált eredeti karosszériából rekonstruált pótkocsi, amelynek alváza azonban lényeges részeiben a Rajnai Vasút egyik tehervagonján alapul. Van néhány tehervagon is a nyitási időszakból.
Stazione di Cles (Cles állomás) egy ETi 402 és egy ET 16 sorozatú villamos motorvonattal (kép forrása: Wikimedia Commons)
Az olasz gyártásból származó modern járművek főként többrészes csuklós vasúti kocsik.
Az Ansaldo 1995-ben négy motorkocsit épített, ezek az ET 15-18 pályaszámot kapták.
Tizennégy vasúti kocsit vásároltak az Alstomtól 2005-től, ezek az ETi 8/8 401-414 pályaszámokat kapták.
Az ET 15-18-as motorkocsik 36,78 m hosszúak és 2,65 m szélesek. 95 ülő- és 150 állóhelyet kínálnak. Ezenkívül két kerekesszék is elhelyezhető rajtuk. A járművek üres tömege 66,7 tonna. Nyolc egyenáramú motor gyorsítja a vonatokat 1 m/s2 sebességgel 90 km/h maximális sebességre. Együttesen 880 kW teljesítményűek.
Az ETi 401-414 sorozatú motorkocsik 40,2 m hosszúak és 2,65 m szélesek. 106 ülő- és 140 állóhelyet kínálnak. Ezenkívül két kerekesszék is elhelyezhető. A járművek saját tömege 77 tonna. Nyolc háromfázisú aszinkronmotor gyorsítja a vonatokat 120 km/h maximális sebességre 1,1 m/s2 sebességgel. Együttesen 1360 kW teljesítményűek. Ezek a járművek már légkondicionálóval is fel vannak szerelve.
Források
* a német Wikipédia Bahnstrecke Trient–Mezzana szócikke
Utolsó kommentek