Kétnapos ausztriai kirándulásunk első napja Maishofen településnél ért véget, nem messze a Zeller See partjától. A következő napra még egy hatalmas déli kerülő várt ránk Windischgarstenen és Linzen keresztül.
A jegyeket már előző nap megvettük Salzburgban, a térkép nálunk volt, akárcsak a menetrend az átszállási pontokkal, így minden készen állt a folytatáshoz. Még legalább 700 km várt ránk aznap, Ausztria kevésbé ismert, de annál gyönyörűbb tájain keresztül!
Elhagyva Zell am Seet, ismét a Salzach partján haladtunk, de most visszafelé a másik vágányon
Uticélunk Windischgarsten volt, mely egy aprócska, 2400 lakosú város Felső-Ausztriában, Stájerország határán. Linz felől könnyedén megközelíthető, mi azonban egészen más irányból, Zell am See felől indultunk. Windischgarstent így három különböző vonattal és két átszállással értük el.
Először is Zell am Seeből egy igen messzire elkalandozott salzburgi S-Bahnnal utaztunk néhány megállót Bischofshofenig. Ez a vasútvonal az előző cikkemben bemutatott Tiroli vasútvonal középső szakasza volt, egyik irányba Innsbruckig, másik irányba pedig vissza Salzburgig lehet rajta utazni. Mi azonban Bischofshofennél leszálltunk, hogy megvárjuk a Salzburg felől érkező grazi InterCityt. Az itt eltöltött várakozási idő volt talán az egyik leghosszabb az egész út során, a több csatlakozási idő ettől általában sokkal rövidebb volt.
Átszállás Bischofshofenben a Salzburg-Graz InterCityre, a vonat végére besorozott kerékpárszállítós vezérlőkocsinak később még szerepe lesz!
Az InterCity egy ÖBB 1144-es sorozatú villamosmozdonyból, három IC kocsiból és egy általában a regionális járatokhoz használt, kerékpárszállító szakasszal ellátott vezérlőkocsiból állt. Mozdonyunk, melyet csak mint "Alpesi porszívó" néven emlegetnek, 2003-ig Európa legerősebb villamos mozdonya volt az 5400 kW teljesítményével. Ezt a címet a Siemens Taurus mozdonyai bitorolták el a jellegzetes géptől. A mára már 40 éves konstrukciónak még napjainkban sem kell szégyenkeznie, hiszen pl. a MÁV TRAXX mozdonyai is csak kb 10%-kal erősebbek tőle.
Vonatunknak néhány perces várakozási ideje volt csupán, majd indult is tovább Graz felé.
A vonat végére sorozott vezérlőkocsinak én külön örültem, a nyitható ablaknak hála hátrafelé is lehetett fotózni, mindezt úgy, hogy még az üveg tükröződése sem zavart be.
Keresztül az Enns folyó völgyén
Utunk a Bischofshofen–Selzthal-vasútvonalon folytatódott, mely az építőitől az Ennstalbahn nevet kapta, utalva rá, hogy útja nagy részét az Enns folyó völgyében teszi meg a hegyek között. A vasútvonalat a Kaiserin-Elisabeth-Bahn építette, 1875. augusztus 6-án nyílt meg.
A 98 km hosszúságú, végig villamosított vasútvonal csak 120 km/h sebességgel járható és egy rövid, 2,5 km-es szakaszt leszámítva végig egyvágányú. Ám mégis fontos fővonal, hiszen egyike a kevés észak-dél irányú vasúti fővonalnak. Fontos kapcsolat Salzburg és Stájerország, tágabb értelemben pedig Nyugat-Ausztria és Németország között.
Vonatkereszt az Ennstalbahn vonalán valahol Liesen és Seltztal között
Mintagazdaság a völgyben, a hátteret a havas hegyek adják egész évben
A vasútvonal mentén nem születtek nagyvárosok, 2-3 ezres kisvárosokat és még kisebb falvakat érint. Jelentősebb település a kezdőpont, Bischofshofen a 10 ezer fős lakosságával és a végponthoz közeli Liesen a 8000 fős lakosságával. Mint láthatjuk, egyik sem egy világváros, a többi település pedig még ettől a kettőtől is jóval kisebb.
Forgalma leginkább Intercity és regionális vonatokból tevődik össze, a teherforgalom elkerüli ezt a vonalat. Egyedül a vasútvonal környékén kitermelt fa ad jelentősebb munkát a vasútnak.
A vonat végig varázslatos tájakon haladt keresztül
Stainach-Irdning állomás, a mellettünk lévő vágányra egy 1142-es mozdony érkezett személyvonatával
Elhagyva Stainach-Irdning állomást, a környező hegyek között egészen eltörpül a pályaudvar
A két végpontot leszámítva a majdnem 100 km-es vasútvonalhoz csak egy állomáson csatlakozik más vasútvonal: Stainach-Irdning állomásnál a Salzkammergutbahn, mely a Westbahn vonalát is keresztezve, egészen Schärding állomásig halad. Stainach-Irdning állomás közötti részen található a rövidke kétvágányú vasúti pálya is.
A hegyek után viszonylag síkvidéki környezetben folytattuk utunkat...
...de a hátteret továbbra is a hegyek adták!
A havas, sziklás, helyenként erdős hegyek közötti völgyekben apró falvak bújnak meg
Így értünk el Selzthalba, melynek vasútállomása hatalmas várost sejtetett. De csalódnunk kellett, még 2000-en sem lakják, pedig három jelentős vasútvonal is összefut itt. De épült itt körfűtőház és hatalmas teherpályaudvar is. Az állomás közelében még egy gőzmozdony is ki lett állítva, mutatva az állomás jelentőségét és dicsőséges múltját az utazóknak.
Ezek mellett meglepő, hogy még EC vonat is megáll itt, ám ennek nem utasforgalmi, hanem vasútüzemi célja van elsősorban.
És itt derült fény az InterCitybe sorolt vezérlőkocsi szerepére is! A Salzburgból idáig közlekedő IC-t itt egyesítik a Linzből érkező másik IC-vel. A salzburgi szerelvény elejéhez kapcsolják a linzi vonatot, majd az ellenkező irányba, immár a vezérlőkocsival előre haladnak tovább Graz felé. Így két mozdony dolgozik középen, miközben a mozdonyvezető a vezérlőkocsiból irányítja az impozáns szerelvényt.
Újabb átszállás Selzthal állomáson, vonatunk továbbment Graz felé, egyesítve a Linzből érkezett másik IC-vel
Eközben meg lett a mi vonatunk is, egy kétmozdonyos, szintén vezérlőkocsis ingavonat, szép Schlieren-kocsikból kiállítva. A mozdonyok közül az első egy 1142-es, a második pedig egy 1144-es sorozatú villanygép volt.
Ez a kétmozdonyos szerelvény fog hamarosan Windischgarstenbe repíteni minket
Megérkezett az EC Graz felől és hamarosan indul tovább Zürich felé. A vonatba sorolt panorámakocsi csak első osztályú menetjeggyel vehető igénybe
Közvetlenül indulásunk előtt futott be a Grazból érkező és Zürichbe tartó EuroCity is. Az első kocsija egy SBB panorámakocsi volt, mellyel igazán élvezetes lehet vonatozni, különösen ilyen környezetben! Az 1991-ben gyártott svájci kocsik korábban még a Transalpin járatokban is megfordultak, de a Railjetek kiszorították mára már őket a hagyományos ÖBB IC kocsikkal együtt. A 12 darabos flotta sorsa ezzel megpecsételődni látszott, az SBB selejtezni is szerette volna a munka nélkül maradt vagonokat. Végül azonban inkább mégis felújították őket 2015-ben, így szerencsére még találkozhatunk velük a Zürich-Graz EC-ben és néhány Svájcban közlekedő, belföldi regionális vonatban.
Ezzel az átszállással már szinte irányba is álltunk Linz felé, azonban még hátravolt Windischgarsten, ahová ténylegesen utaztunk.
A Linz–Kirchdorf an der Krems–Selzthal-vasútvonal szintén kapott nevet az építőitől, a keresztség során Pyhrnbahn lett a neve. A 104 km hosszúságú, végig villamosított vasút fiatalabb, mint a már bemutatott Ennstalbahn, talán már emiatt is lehet itt egy kicsit gyorsabban haladni, 140 km/h-val.
Az első pár km még nem tartalmazott nagyobb emelkedőket vagy jelentősebb műtárgyakat
A hegyek lábánál lesz a célunk!
Közvetlenül Selzthal után, alig négy km múlva értük el Stájerország és Felső-Ausztria határát, mégpedig a vonal leghosszabb alagútjában, a Bosrucktunnelben. Az alagút 4766 méteres hosszával a leghosszabb alagút volt a vonalon, de közel 5 km-es hosszával Ausztrián belül is hosszúnak számít. Bent a sötét alagútban érezhetően lehűlt a levegő, így igazán jó érzés volt, mikor kiértünk végre belőle. Visszatekintve hihetetlen látvány volt, hogy milyen hatalmas hegy is tornyosult felettünk, mely alatt könnyedén átrobogtunk.
Néhány órával később a túloldalt is megnézzük!
Az 1901 és 1906 között épült, többnyire egyvágányú vonalat a Kremsthalbahn-Gesellschaft építtette, helyi érdekű vonalként. Ám miután az ÖBB-hez került, egyre inkább fővonallá vált forgalma alapján. Több másik vasútvonallal együtt alkotják a Triest felé haladó áruszállítási útvonalat, így nem csak belföldi jelentőségű, hanem nemzetközi forgalmat is lebonyolít.
Villamosítása több lépcsőben történt, Linz és Spital am Pyhrn között 1977-re lett kész a felsővezeték.
Érdekesség, hogy itt zajlik még a Magyarországon már megszűnt RoLa forgalom. A kamionok szállítása csak néhány évig szünetelt a 90-es évek elején a jugoszláviai háború miatt. Mi is láttunk egy hosszú, ám sajnos üres szerelvényt a vonatablakból az egyik állomáson.
Az állomás a városka legszélén található, több emelettel magasabban, mint a település maga
És végül megérkeztünk Windischgarstenbe! Az állomás kialakítása hasonló, mint a szegedi nagyállomásé: a peronokat elhagyva egy emeletet kell lefelé lépcsőznünk, hogy elérjük az utcaszintet, mivel a település egy völgybe épült, a vasutat pedig nem süllyesztették le a város szintjéig. A térképeken is jól látható, hogy a vonal szinte egy teljes félkört leírva kerüli meg, feleslegessé téve így az ereszkedést majd később a visszakapaszkodást a vonatok számára.
Az állomásépület szép és ép, pedig felújítást bizonyára régen látott. A vágányokhoz tartozó peront nem burkolták le még díszburkolattal, úgy tűnik a napi néhány utas számára nem tartották fontosnak az efféle divatolást.
A pici váróteremben a falon egy hatalmas üvegpolcon számos osztrák H0-s vasútmodell lett kiállítva, melyet bizonyára az egyik helyi alkalmazottnak köszönhetünk.
Néhány órával később, elégedetten és boldogan már indultunk is vissza Magyarországra. Több, mint 7 órányi vonatozás várt még ránk Kecskemétig.
Érkezik a linzi vonatunk néhány órával a leszállás után
A tízperces linzi átszállás elegendőnek tűnt, azonban a kétnapos utazásunk során egy nem várt esemény történt: késett a vonatunk, ráadásul éppen 10 percet! A vasútvonal legszebb részeit így nem nézelődve, hanem végig izgulva tettük meg. Pedig látnivaló lett volna bőven, hiszen ez a vonal is egy szűk völgyön haladt át, magas hidakkal keresztezve a patakokat (google link) és a még mélyebb völgyeket, miközben jobbról-balról, ameddig csak a szem ellátott, sűrű fenyves vett minket körül. A vonal állomásai is csinosak és rendezettek voltak, mindegyik külön-külön is megérdemelhetne egy saját bejegyzést.
Szinte érintetlen tájakon haladtunk keresztül, így az állomásokon és magán a vasútvonalon kívül sokszor nem is láttunk semmi olyat, amit nem a természet, hanem az emberkéz alkotott volna. Felső-Ausztria gyönyörű, különösen két alföldről jött vendég számára!
A vasútvonal következő szakasza már igazán látványos volt, hidak és alagutak, hegyek és völgyek váltogatták egymást
A késésünk nem csökkent, pedig 1-2 percnek is nagyon örültünk volna. Ehelyett még egy újabb hosszú várakozást is kaptunk: az egyvágányú vonalon elengedtük a Linzből jövő IC vonatot.
Körutazásunk kék színnel jelölve az OpenRailwayMap weboldal térképvázlatán
Így jutottunk el Linzbe, a tíz perc késést stabilan tartva, de azért reménykedve. Befutva az állomásra, majd kinézve a vonatablakon, már láttuk is néhány vágánnyal arrébb a Railjetet, szinte úgy tűnt, hogy már csak ránk vár!
Rajtunk kívül még sokan mások is a vonathoz rohantak, és bár a Railjet csatlakozásra nem vár (hiszen alig 15 perc múlva jön a következő IC, ami szintén Bécsbe megy), a sok későn érkező annyira megvárakoztatta, hogy még mi is szerencsésen elértük!
Linztől Bécsig a korábban már bemutatott Westbahn vasútvonalon utaztunk, majd átszálltunk a Hortobágy EC-re, Kelenföldön a "budapesti S-Bahnra" (Tárnok-Kőbánya Kispest), végül Kőbányánál a Kecskeméti gyorsra... minden a tervek szerint haladt!
Két nap alatt kb. 1560 km-et vonatoztunk, miközben mindent, amit csak lehetett kipróbáltunk (bár ez nem volt célunk): Magyarországon gyorsvonattal, személyvonattal, EuroCityvel és Railjettel, Ausztriában S-Bahnnal, Regionalzuggal, InterCityvel és Railjettel utaztunk. Eközben átszeltük fél Magyarországot és fél Ausztriát, érintettük a fővárosát, továbbá Alsó- és Felső Ausztriát, Salzburg tartományt, keresztülvágtunk Stájerországon. Szép kis kanyar volt!
Utolsó kommentek